Kontent • 13 nap
Helló megint!
Végre-valahára belevághatok a blogok írásába! Az elmúlt másfél évben volt mindenféle, ami visszatartott vagy akadályozott, de elérkezett az idő, hogy zavartalanul posztolgathassak.
Én még a C64-es korszak gyermeke vagyok, annak a korszaknak, amikor a számítógépeket még Ausztriából, alkatrészeire szedve kellett becsempészni a Dacia vagy a Lada különböző pontjain szétterítve (hátsó ülésen pokróc alatt, első ülés alatt, kesztyűtartóban, vízpumpa mellett, hűtőrács mögött, stb.), ezért bár korábban kezdtem ismerkedni a videojátékokkal, a PC csak későn, tizenegykét évesen került a látókörömbe. Az első alkalom, amikor PC-vel, PC játékkal találkoztam, az valamikor a kilencvenes évek legelején történt (kis kiegészítés: Macintosh-hoz kicsit korábban volt szerencsém, mert a családunkban volt, aki már azon dolgozott, de az egy másik történet lesz... talán egy másik blogban), mégpedig az egyik osztálytársaméknál, akinek valamelyik szülője (már nem emlékszem ki) PC-n dolgozott, és amikor náluk voltam, beröffentette a 286-ost és a Hercules monitort, majd alig pár másodperccel később már ugráltunk-kaszaboltunk is a fekete háttér előtt egyszínű, sárga grafikával megjelenített fantasy eposszal, a Silmarils 1989-ben megjelent játékában, a Targhan-ban. Nem emlékszem már, mi volt, ami megfogott ebben a PC nevű dologban, mert amit azt illeti, a grafika pocsék volt, a hangok a PC speaker-en finoman szólva is idegesítően csipogtak, és a monokróm kijelzőn megjelenő kép nagyon elmaradt az akkor még igencsak népszerű C64-es játékok látványától.
Itt még nem volt akkora nagy különbség grafikailag a C64-hez képest.
Még azt sem mondhatom, hogy a program betöltési ideje volt vonzó, mert az önmagában még nem okozott volna nyálcsorgatást. A billentyűzet lágy mechanikus kattanása? Az egér használata? Lehetséges. De mind közül legjobban talán az a mondat fogott meg, amit a barátom játék közben mondott: ez most ilyen, de majd veszünk színes monitort és hangkártyát. Egy hang... mit? Ekkor elmagyarázta nekem, hogy PC egy moduláris valami, és ahhoz, hogy minél jobb élményt kapjunk játék közben, hogy minél erősebb gépen "dolgozhasson Apa", ahhoz különböző kütyüket kell majd vásárolni bele. Leesett az állam. De tényleg. Egy számítógép, amit bővíteni lehet?! A C64-be max. egy cartridge-ot helyezhettünk, ebben pedig mindent is ki lehetett cserélni? Ráadásul nem kellett szétpakolni a kiegészítőket a szoba padlóján, hanem elfért egy dobozban a monitor alatt?!
Azt hiszem, ez utóbbi gyújtotta fel bennem a rajongás lángját, ami egészen 1993-ig csak pislákolt bennem. Pontosabban alaplángon, lassan égette fel a lelkemet. Az ominózus naptól kezdve már nem igazán vettem elő a C64-et, akkor is - apám unszolására, aki még mindig szerette - alig piszkálgattam meg, és egy szerencsétlen tipográfiai hiba miatti korai BASIC-programozói kudarcom is csak messzebb lökött a 8-bites géptől. Másról sem álmodoztam, csak a 286-osról, ami ormótlan bauhaus-i bájával tornyosult az íróasztalon. Az alapláng 1993 októberig pislákolt, amikor is valami újra felszította, és mindent felégetett bennem. Édesapám beszerzett egy példányt az 576 KByte 1993. októberi számából. Ezzel párhuzamosan tehetősebb családból származó osztálytársaimhoz is megérkeztek a 386-osok és a 486-os PC-k, és ezzel elindult az az utazás, ami a mai napig tart, a megállíthatatlan rajongás a kilencvenes évek videojátékai, és különösen a PC-játékok iránt.
Ez az a példány, ami elindított az úton... Mára már eléggé viharvert.
1993 nagyon jó év volt, nagyon jó volt videojáték rajongónak lenni. Rengeteg, mára alapműnek, stílusteremtőnek számító program jelent meg, gyakorlatilag minden hónapban volt legalább egy tuti befutó szinte bárimilyen stílusban. Ettől az évtől kezdve rendszeres vendég voltam barátomnál, aki egy 486 DX100 büszke tulajdonosa volt (ezúton is köszönöm neki, és köszönöm anyukájának a finomabbnál finomabb süteményeket), és a legtöbb akkor megjelent játékot kipróbálhattuk. Ja, a warez... erről írok majd bővebben.
De nem csupán a PC dübörgött ekkor, hanem a konzolok és a játéktermek is. A művelődési házunkban üzemeltetett "bűnbarlangban" 5-6 Mega Drive és talán 3 SNES várta a rengeteg fölösleges forintot... akarommondani a játszani vágyókat. Basszus, ha belegondolok, mennyibe került az a szórakozás... 500,- Ft volt egy óra játék!!! Az ma kb. 6.000,- Ft lenne. Egy óra. Őrület. A srác, akié a terem volt, kockásra kereste magát az alatt a kb. egy év alatt, amíg üzemeltette. Jó, a gépeket és a játékokat be kellett szereznie, ami azért komoly invesztálás volt akkoriban. 5 Mega Drive, darabja 20.000,- Ft, 3 SNES, darabja 30.000,- Ft, egy rakat játék, terembérlet, stb. Mai értéken akár 5 milliójába is kerülhetett az indulás, úgyhogy akár egy hónap alatt meg is térülhetett neki (a bruttó átlagbér 1993-ban 27.000,- Ft volt). Whatever... A lényeg az, hogy valami olyat tudott adni, amit akkor szinte senki más, és a PC iránti vágyakozásomat a konzolok iránti vágy szélesítette ki sajgó, tátongó sebbé lelkemen.
1994-ig kellett várnom, míg szüleim részletfizetés mellett meg tudtak vásárolni egy PC-t. Ez már Pentium osztályú volt, ami azért is volt nagy szám, mert a barátaim még a 486-osokat nyüstölték, és én, a proli gyerek már ennyivel előrébb járhattam hozzájuk képest. De természetesen ez sem volt felhőtlen, de arról, hogy mit szívtam azzal a géppel, majd később írok.
Maradjunk hát 1993 októberénél, mivel is játszottunk akkoriban a barátaimmal...
Ja, itt egy nagyon fontos dolgot kell beszúrnom, miszerint akkoriban az 576 KByte magazin és bolt volt az, ahonnan az információkat szereztük, mivel is érdemes játszani. Éppen ezért szorosan követtük az újságban lévő megjelenéseket, tehát kb. ugyanabban a hónapban meg is kaparintottuk a játékokat, amikor az újságban lejöttek.
Októberben tehát: Warlords II, One step beyond, Wayne's world és a The dark half voltak a PC-s kedvenceink, míg a konzolos barlangban a Street fighter II Turbo-t, a Global gladiators-t nyüstöltük SNES-en. Ezek közül sajnos jelenleg semmi nincs meg a gyűjteményemben, úgyhogy részletesen majd csak akkor írok róluk, amikor megérkeznek.
Ez is egy jó hosszú révülés lett, remélem nem untad, és a következő cikkeket is elolvasod majd. Köszi, hogy itt voltál.
