Sanyi történetét arról, hogy hogyan kezdett ismerkedni a motorozással, itt lehet elolvasni. Most írása második és egyben befejező részét adjuk közre, amelyben megtudhatjuk, hogy tett majdnem szert egy Kawasaki GPZ 500-ra.

Reggel indultam a T1-esemmel, amit a túra örömére életemben talán másodszor teletankoltam. Vittem magammal 2T olajat, ahogy kell, kiszámítottam, mennyi kell belőle az adott tankoláshoz. Tudtam, hogy el kell keverni a benzinnel, nem csak úgy belöttyinteni a tetejére. No, ebből a megfontolásból tankolásnál szépen előreküldtem az olajat, hogy majd a töltőpisztolyon át benyomott benzin jól felkeveri. Ez hibás következtetésnek bizonyult. Nem keveri fel, még a robogókhoz ajánlott, szintetikus, márkás olajat sem. Az eredmény: lerohadás a Nagykőrösi úton a kúttól pár száz méterre, szerencsére a Motorrad előtt. Telefon Lukácsnak, hogy mi a f.sz lehet „már megint” ezzel a döggel. Elmagyarázta, hogy sajnos az előoldott motorolajokat is alaposan keverni kell, különben leülnek a tank aljára. Egyszerűen nehezebb az olaj a benzinnél, kell hát egy kis rázás (mondjuk flakonban vagy kannában) a keveredéshez. Megoldás: karbi csavarjai ki, némi benzint leengedni, majd jól összerázni a motort. Amikor az egyik szerelő srác a szervizből látta, hogy szerelem a Pannóniát, kijött, és fújt egy kis féktisztítót a légszűrőbe – zárt benzincsap mellett –, így aztán tényleg sikerült kiszippantani a sűrű, olajos keveréket. Ezúton is köszönet érte!

Szépen jár a motor, így hát usgyi. Tárnoknál szoktam azt érezni, hogy már tényleg elhagytam Budapestet. Ez már nem annyira előváros, ez már tényleg vidék. Ilyen messzire még nem merészkedtem a Pannóniával. Most újítottuk föl, és aki már csinált ilyet, tudja, hogy a friss felújítással érdemes óvatosnak lenni, mielőtt az ember túl messzire megy. Egy lazán meghúzott csavar, egy kicsúszó kábel felidézheti a legkeményebb ipari kifejezéseket, az árok szélén, minden civilizációtól távol. De ezen már túl vagyunk, pár száz kilométert már mentem vele városban, hidegben, melegben, Lukács ezt a motort szépen összerakta.

Székesfehérvár megvolt hamar, lakott területek ritkábban vannak a nyolcason, mint a hetes Fehérvár előtti szakaszán. Itt már szépen beállok az óra szerinti kilencvenre. Szépen viszi, érezhetően van még benne tartalék. Meg sem álltam a Veszprém melletti Roadhouse feliratú, valamikor talán büféként működő romos épületig. Mondjuk nem mentem be, ha ott élő embert találok, azért, ha meg nem élőt, azért... Hogy is mondjam, a magyar Harley a magyar Roadhouse előtt ad egy magyar Mad Max életérzést. De menjünk is tovább a nyolcason. Ajkát elhagyva az út sík, addigra kiismerem a sebességmérőt, és átállok a kellemes óra szerinti száztízre. Itt már nem előznek meg a nem román rendszámú kamionok, utóbbiakhoz kevés az – óra szerinti – száztíz. De szerencsére a nyolcas nem a négyes, így az a néhány román kamion legfeljebb feldobja az út egyhangúságát. Mert száz kilométert menni motoron élmény, de kétszáznegyvenhez már kitartás kell. Zsibbad a kéz, a nyak, a talp, a fenék – minden, ami érintkezik a motorral. És a másfél kilós bukót is tartani kell. Gondoltam, nem baj, vissza már az ötszázas, harminc évvel fiatalabb, jóval erősebb, gyorsabb motoron jövök, az már havaj lesz a plexi mögött. Akkor még azt gondoltam.

És elfogytak a kilométerek! A motor egyben van, a hangja szép, erőteljes, az alapjárat korrekt, bár természetesen nem egyenletes. Megérkeztem a hatvanas évek elején, Kádár-kocka stílusban felújított házhoz a hatvanas évek elején gyártott motorommal. Vártam ezt az alkalmat. A Pannónia elérte, amit el akartam érni vele. Ennél több kilométer egy napra ezzel a motorral számomra sima önsanyargatás lenne.

A motort bezárva a pajtába elindultam a horvátnádaljai vasúti megálló felé. Vasalja nem az Őrségben van, nem is ott van a jáki templom, így útikönyvekben nemigen találkozni vele. A kettő közé esik, jellegzetessége, hogy a mértani közepén nem a faluközpont van, hanem szántóföld. Ennek oka, hogy három része van a falunak: Vasalja, Pinkaszentkirály és Kis Vasalja. Pinkaszentkirály neve az ötvenes években nem számított politikailag korrektnek, így Vasaljához csatolták. Kis Vasalja pedig az újabb településrész, Vasaljától északra. A falu formája erős fantáziával hasonlít Budapestére. Van itt Árpád-kori templom, sportpálya, pesti árakhoz képest olcsó és kulturált kocsma (drink bár!), csend és béke. Ezt motoron nem tapasztalni, ezért esett jól az a háromnegyed óra a vasútig.

Nem tudtam, milyen vonat visz Szombathelyre, fel voltam készülve ragadó padlójú, teleszotyizott Bhv-kocsikra, esetleg egy hatvannal döcögő Bzmotra. Erre jön egy klímás, wifis, konnektoros, tévés fullextrás motorvonat, ami még gyorsulni is tud. Csendben. Valahogy nem ez a vonat élt emlékeimben.

Lassan kezdem érteni, amire sokan panaszkodnak, hogy a fiatalok egyre kevésbé vágynak már autóra, motorra, csak egy szűk réteg. Én azért vonatoztam, mert AZ VÓT. Engem nem az ösztökélt a tanulásra és így a jobb kereseti lehetőségek elérésére, hogy jaj de szeretnék fontos ember lenni, meg utazni, meg minél magasabb rangú seggeket nyalni. Hanem az, hogy ne legyek olyan csóró, hogy megállókban rohadjak naponta átlag fél órát. Engedhessek meg magamnak valami kismotort legalább, érjen a munkám annyit, hogy legalább egy bármilyen autóm lehessen, ami a tömegközlekedéstől megment. Mert odáig azért nem szeretnék lecsúszni már soha többé. Ez talán önzésnek hangzik, mert tudom, hogy van, aki így oldja meg az életét, és ha mindenki saját autóval járna, beállna a dugó, de álljunk meg egy szóra: havonta több mint tíz rugó egy BKV-bérlet! Egy vonaljegy ára majdnem egy liter benzin, amennyivel egy kismotor megy akár 50 kilométert! Ilyen hosszú metróvonal sincs is! A tömegközlekedés ma már nem olcsó. Hanem vonzó: klíma, wifi, és ezt az utasok használják is. A vonaton nem kevés eszköz még a konnektort is használta, ahogy elnéztem. Adott tehát a „mai fiatal”, aki főként egy virtuális világban él. Ha wifi van, akkor van öröm, van bódottá. Márpedig netezni motoron nem lehet. (Arra ki emlékszik, hogy minek a rövidítése a BMW? B...ni Motoron Weszélyes. Netezni is, míg a vonaton simán lehet.)

Begurultam Szombathelyre a vonattal, ahol várt a Kawasaki GPZ gazdája.

El kellett vinnem a motort Pestre (amit végül sajnos - itt és most nem részletezendő okokból kifolyólag - nem tarthattam meg), Felpattantam hát a Kawára, és irány Pest, de ha már az ember egész nap utazott, ebből négy órát motoron, a többit pedig vonaton, akkor visszafelé is motorral menni már nem a vágyak netovábbja. Azzal biztattam magam, hogy a Kawasaki menni fog, mint a szélvész, csendes lesz és vibrációmentes, és ki tudom majd használni azt az előnyét az autóval szemben, hogy csak hátul van rendszáma.

Ráültem, elindultam. Hát igen, ebben több a kraft! És csendesebb is. De száztíznél – ismét csak óra szerint – itt a motorzaj elenyésző, miközben nagyobb a szélzaj. Na, itt álljunk meg egy szóra: ugyanaz a sisak volt rajtam! Igen, ha egy ilyen motorral akar az ember menni (nem andalogni, hanem menni rendesen), nem mindegy már, milyen a sisak. Hiába van plexi a motoron, csak számít ez is. Óra szerint száznegyvennél már dobálja a szél az ember fejét, ez már nem élvezet. De hamarabb hazaértem vele, mint a Pannóniával értem volna. Az érdekes az, hogy a fogyasztásuk is hasonló lett, 4,5 körül. Hogy jobb-e egy GPZ, mint egy T1-es? Persze. Hülye kérdés. Melyiket éri meg megvenni? A GPZ-vel jobban lehet utazni, több ereje van, erősebb fékje, finomabb váltója, a Pannóniával viszont nem egy régi motor van alattad, hanem egy igazi klasszikus.

És hogy mi lett az én Pannóniámmal? Eladósorba került, és megvette egy zalaegerszegi srác, aki ismeri is, szereti is, mert ilyenen tanult motorozni. Ej, de ismerős helyzet.

 ♠  ♠  ♠

És továbbra is él a felhívás: ha van olyan mopeded vagy érdekes kismotorod Budapest környékén, amit egy rövid tesztre szívesen kölcsönadnál, akkor ezt kommentben jelezd, és mi örömmel írunk róla. A felhívást lásd itt, de ha Facebookkal belépve kommentezel, nem biztos, hogy azonnal észre fogom venni, mert sajnos csak az Indával belépők kommentjeiről kapok értesítést.