‹⊗›
Extra érdekességekért és semmire sem jó hülyeségekért lájkold a Moped blog Facebook-oldalát.
‹⊗›
Attila már néhány hónappal ezelőtt jelezte, hogy készül egy - azóta kiderült, hogy emellett még három másik - veterán Honda CB 50 J felújítása, és mivel ennek most ért Keszte Rudi győri motorépítő segítségével a végére, meg is ejthettük a mustrát a Népszigeten. Az Óbuda és Újpest között a Dunában tanyázó Népszigeten soha életemben nem jártam, pedig tősgyökeres budapesti vagyok - már pusztán ezért megérte a próbát megejteni: az egykori ipartelepek és a természet kötélhúzása sajátos hangulatot kölcsönöz a szigetnek, amelyet így egyszerre lehet az elhagyatottság és vadregényesség terminusaival leírni. Lepusztult gyártelepek, garázsok, egy söröző, a kecskékkel teli Népszigeti Állatkert és buja növényzet sajátos keveréke a sziget, amelynek csak egy kis részét volt időm bejárni, úgyhogy mindenképp visszamegyek majd, hogy feltérképezzem az egész terepet.
A Népsziget egyszerre elhagyatott és vadregényes
A japán gyártók közül a Honda látott először fantáziát a kisköbcentis négyütemű technika fejlesztésében. A Yamaha például még a 80-as években is bőven kis kétüteműit fejlesztette, amikor a Honda már régóta a piac letarolására készült nagyobb mértékben a Super Cubbal, kisebb mértékben pedig a CB 50 J-vel. Most csak azért sem megyek bele abba a kimeríthetetlen témába, hogy "a két vagy a négyütemű a jobb-e?", egyrészt, mert mindenki döntse el maga, hogy melyik fekszik neki jobban, másrészt mindkettőnek van előnye és hátránya is a másik technikával szemben. Ha engem kérdeztek, én négyütemű párti vagyok, szeretem, hogy nem füstöl (hacsak nem tört el a dugattyú vagy ragadt le az egyik dugattyúgyűrű), környezetkímélő, és valahogy a hangja is sokkal megnyugtatóbb a fülemnek. Persze azonos lökettérfogatból általában kisebb teljesítményt lehet kihozni, és ha blokkfelújításra kerül sor, sokkal mélyebben a zsebünkbe kell nyúlni, mint a kétüteműek esetén. 
Ilyen volt...
Én már csak tudom: a törzsolvasóknak elég, ha csak annyit mondok, hogy CB 125 X, aminek a gatyába rázása már másfél éve húzódik, de most végre úgy tűnik, sínre kerül, szakértő kezek fognak a felújításnak nekilátni. A felújítás mélységét az aktuálisan rendelkezésemre álló pénzkeret fogja meghatározni. De egyelőre már annak is örülnék, ha közlekedni tudnék vele. Hogy még szép is legyen, ennyit egyszerre nem is merek kívánni.
Na de vissza a gyönyörű CB 50 J-hez. A kiindulási alapot egy zöld színű ütött-kopott motorka jelentette, a cél pedig a gyárias állapot elérése volt, illetve nem 100%-ig, mivel ez a zöld szín nem lopta be magát Attila szívébe, ezért inkább fehérben gondolkodott. A felújítás igen jól sikerült, a kb. 40 éves motort simán el lehetne adni újnak is, főleg, hogy mostanában a gyártók is egyre jobban rászörfölnek a retróhullámra. 
...ilyen lett
A próbakör során nagy meglepetés nem ért: a CB 125-ösömmel a konstrukciót és az évjáratot tekintve is igen közel vannak egymáshoz, tényleg olyan volt vezetni, mintha egy kisebb és gyengébb CB 125-ösön ültem volna. Az úttartása példás, a rövidke út során az ergonómiájára sem lehetett panaszom, a váltókar finoman és rövid utakon jár, és a hátsó fék is példásan fog. Az első fék viszont gyengélkedett, de ezt Attila elmondása szerint csak valami olaj vagy más szennyződés okozhatja, ami valószínűleg a felújítás során került a féktárcsára. Ezt a hipotézist annyiban én is meg tudom erősíteni, hogy a CB-m is nagyjából ugyanezzel a bovdenes (tehát nem hidraulikus) tárcsafékkel van szerelve, és bár erősen rá kell markolni a karra, ha érdemi lassulásra vágyik az ember, de egy határozott mozdulattal akár meg is lehet blokkolni az első kereket. 
Mintha új volna
A blokk csendes és kiegyensúlyozott járásától viszont leesett az állam. A motor nem is pöfög, inkább csak morog, alapjáraton halkan, gázadásra valamivel hangosabban, és nagyon szép hangja van. A blokkot - már amennyire ebben a kategóriában ennek van értelme - inkább nyomatékra hangolták: indulástól a 60-as végsebesség eléréséig egyenletesen, érzékelhető rántás nélkül húz. Ez a kivitel nagyjából az európai piacra szánt verzió nyomán készült, ami a 95km/h-s végsebességre képes japán belpiacostól több ponton is eltér: a szelepeken kisebbet emelő főtengely, az eltérő gyújtás és a kisebb belső átmérőjű kipufogóval, illetve az ötödik sebességfokozat kiiktatásával sikerült a száguldásra hajlamos japán verziót megzabolázni. 
A 90-ig skálázott órát csak a japán belpiacos verzió tudja kiakasztani
Attilát nem kérdeztem, hogy mennyibe volt az egész felújítás, de a magyar piacon ez a CB nagyjából annyit érhet, mint egy új 50-es alsó polcos robogó, és másfélszer annyit, mint egy szalonállapotú Simson S51. Viszont ha figyelembe vesszük, hogy a felújítás után már újszerűnek mondható az állapota, és iszonyú stílusos és itthon igen ritka járműről van szó, azt hiszem, a választás nem lehet nehéz. Mondtam is Attilának, hogy ha esetleg meghirdeti eladásra, nehogy szóljon nekem, mert még a végén rákívánnék. De tudatosítanom kell magamban, hogy amíg a meglévő motorjaimat nem sikerült gatyába ráznom, újabb jármű nem jöhet a háztartásba. Pedig ha nem lenne a 125-ös CB-m, nagyon komoly formában elgondolkoznék azon, hogy egy ilyen kis 50-esbe ne vásároljam-e be magam. 
‹⊗›
Extra érdekességekért és semmire sem jó hülyeségekért lájkold a Moped blog Facebook-oldalát.
‹⊗›
ⓜ ⓞ ⓟ ⓔ ⓓ ⓑ ⓛ ⓞ ⓖ
Ha van olyan mopeded vagy érdekes kismotorod Budapesten, amit egy rövid tesztre szívesen kölcsönadnál, akkor ezt a blog Facebook-oldalán vagy a mopedblog@indamail.hu címen jelezheted.