A napokban a Moped blog látogatottsága elérte a 250.000-et. Bizonyos szempontból ez nem sok, mert egy professzionális blog ennek a többszörösét is hozza ennyi idő alatt, más szempontból viszont rengeteg, hiszen más jellegű írásaimnak nagyságrendekkel kevesebb olvasója szokott lenni.
A negyedmillió amolyan kerek szám, ilyenkor az ember meghányja-veti magában a dolgokat, és választ keres a kérdésre, hogy vajon jó-e valamire ez az egész, amit csinál. Amikor a blogot elkezdtem, nem csak a blogolásról, de a mopedekről is alig tudtam valamit. Amolyan orosztanárból átképzett franciatanárként mozogtam a virtuális térben, magam is csak 1-2 leckével jártva az olvasóim előtt. De azt hiszem, a szükségből jó csillagzat alatt erény is kovácsolható. Prekoncepciók nélkül pöfögtem el megtekinteni a tesztre felajánlott mopedeket, és friss szemmel csodálkoztam rá mindenre, amit a sors elém sodort.
Kezdetben két dologtól tartottam: a gyenge kezdéstől és az erős visszaeséstől. Egyrészt nem voltam biztos abban, hogy bárkit is érdekelnek-e a mopedes írások, másrészt attól féltem, hogy a blog nagyon hamar ki fog fújni. Azt hittem ugyanis, hogy Magyarországon legfeljebb tízféle moped létezik, azok is főleg vidéken egy sufniban, a rozsdának kitűnő táptalajt szolgáltatva. De az élet erre, úgy tűnik, rácáfolt. Egyrészt a Totalbike felkarolta a projektet, ami nem kevéssel dobja meg az olvasottságot, másrészt folyamatosan érdekesebbnél érdekesebb csattogós lepkék kerülnek elő ki tudja, honnan, és látják el a blogot megírandó témákkal. Hogy a muníció mikor fog elfogyni, nem tudom, de olykor annyi a jelentkező, hogy úgy érzem, a blogolás már kezd az egyéb hivatásszerűen űzött tevékenységeim rovására menni.
Azt hiszem, a legfontosabb cél nagyjából megvalósult: a moped a többi motorizált jármű mellett mára már maga is legitim közlekedési eszközzé nőtte ki magát. Azt talán túlzás lenne állítani, hogy divatba jött (bár a Mopedmetal felvonulások tudatosan erről a végéről fogták meg a dolgot), de azért határozottan több mopedet látok most Budapesten, mint akár tavaly, akár tavalyelőtt. Hogy ehhez a Moped blog hozzájárult-e, nem tudom. De az valóban eltökélt szándékom volt, hogy bebizonyítsam, másfél lóerővel is lehet közlekedni, és ha rááll az ember szeme, az esztétikai értéket is képes lehet a mopedekben felfedezni.
Persze sem hülye, sem fanatikus nem vagyok, nagyon jól tudom, hogy a mopedezés kompromisszumokat kíván, de az biztos, hogy korántsem annyit, amennyit vele kapcsolatban gondolni szokás. És mielőtt nekem szegeznék a kérdést: igen, láttam már közelről nagyobb motort. A 125-ös Hondám kálváriáját itt a blogon is követni lehetett, az egyik első írás pedig az XBR 500-asom kapcsán született. De nem tehetek róla, az újonnan beszerzett 103-as Peugeot-mmal is ugyanolyan vidáman cikázok, mint a nagyobbakkal.
A mopedezésben rejlő lehetőségekről több poszt is született. Először pragmatikusan, majd filozofikusan próbáltam megragadni, hogy tulajdonképpen mi is jó a mopedezésben. Aztán Sanyi vendégposztja is amellett érvelt, hogy mopedezni nem őrültség.
Ha úgy tetszik - és ha magasztosan szeretném a kérdést megfogalmazni -, tulajdonképpen tudásszociológiai forradalom zajlik a szemünk előtt. Az el nem gondolható dolgok fokozatosan elgondolhatóvá válnak, vagyis az eleddig lenézett mopedek ma már legalább témaként megjelennek: agilisan törnek ki az elhallgatás spiráljából, és ma már írunk, beszélünk, vitatkozunk róluk. Azt viszont empirikus adatok híján már csak erős hipotézisként tudom megfogalmazni, hogy amikor valaki olcsó kétkerekű közlekedési eszköz vásárlását helyezi kilátásba, talán már a mopedeket is számításba veszi.
Mannheim Károly, a tudásszociológia úttörője
Bárki bármit mondjon is, nem cél, hogy az utcát mopedek árasszák el. De az világosan látszik, hogy erős alulreprezentáltságukat racionális érvek nem indokolják. Vagyis ha már nem lesz ciki mopedezni, lehet, hogy fokozatosan felzárkóznak a kisrobogók mellé. Vagy nem, de akkor is lesz valami. Hiszen olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna.
Maradok tisztelettel!
Gus