‹⊗›

Extra érdekességekért és semmire sem jó hülyeségekért lájkold a Moped blog Facebook-oldalát.

‹⊗›

Budapest már jóval a 99%-ban Gyurcsánygeri előtt is a permanens dugók állapotában leledzett. Akinek ez eddig nem tűnt fel, az feltehetőleg abban a szerencsés helyzetben volt, hogy nem kellett sokat Budapestre járnia. A nagyvárosok sajnos ilyenek, több a kocsi és a kipufogógáz, mint amennyi feltétlenül jól esne, hacsak nem áll neki a városvezetés radikálisan korlátozni a gépjárműforgalmat.

A KSH adatai szerint 2000 és 2020 között az autók száma Budapesten 559 ezerről 690 ezerre, Pest megyében pedig 268 ezerről 585 ezerre nőtt. És akkor ezek csak a nyers számok, azt még nem is mutatják, hogy a Budapest és a Pest megyei agglomeráció közötti ingázás mennyivel népszerűbb lett a rendszerváltás óta. Nem csoda hát, hogy Budapest autóval gyakorlatilag járhatatlan, évnyitó, évzáró, felújítás vagy lerohasztás ide vagy oda. És elárulok egy nagy titkot: a jövőben még ennél is rosszabb lesz a helyzet. És a jövő egészen biztosan nem az autóké lesz. (Ezt egyébként már André Gorz francia osztrák filozófus 50 évvel ezelőtt megírta, magyarul itt olvasható, mindenkinek melegen ajánlom, nagyon szemléletes és aktuális írás.)

Azóta kapott láncvédőt

Szóval nekem már évek óta nem kell kétszer mondani, hogy „szálljon ki az autóból, és menjen gyalog”, mert egyrészt soha be sem ültem, másrészt abban a néhány hétben se jutott eszembe bemenni a belvárosba autóval, amióta a majd' 30 éves Polót megvettem. Lehet, hogy önző vagyok, de annyira utálok dugóban ülni, hogy inkább nem ülök a dugóban. (Tudom, hogy aki a nagymamát viszi orvoshoz, a gyereket óvodába, a cirkót a lakásfelújításhoz, vagy éppen tévét adományoz a Vöröskeresztnek, az ezeket a feladatokat nehezen oldja meg motorral, BKV-val vagy banyatankkal, de azért tegye mindenki a szívére a kezét: biztos, hogy minden múltbeli autós kör a belvárosba annyira racionális volt? Nyugat- és Észak-Európában ma már elég népszerűek a teherbiciklik és társaik, ezekkel gyereket, cirkót vagy tévét egész jól el lehet vinni szinte bárhová – jó, a nagymamakérdés így is megoldatlan marad, de hát a bicikli sem csodaszer, csak bicikli.

Nekem egyébként a BKV-val sem volt soha különösebb gondom, sőt, hiányzik is a villamosozás, ami a 2000-es évek derekán, egyetemista koromban, napi 2x 40 perc extra olvasási lehetőséget jelentett. Manapság viszont már inkább motorral és biciklivel rovom a köröket a városban, szóval rendszámtáblákon és kampányplakátokon kívül nem sok mindent van esélyem olvasgatni. 

Összecsukva így néz ki

Mikor Gábor az összecsukható aluvázas Cycóval tavaly ősszel beállított, hogy ez szerinte most nagyon kell nekem, már akkor se szenvedtem járműhiányban: minden ujjamra tudtam volna egy motort vagy biciklit húzni. Különben is – vetettem fel magamnak és neki a kérdést –, minek vegyek összecsukható biciklit, ha nincs autóm, hogy beletegyem, ha meg nem teszem bele semmibe, minek csukjam össze? Aztán mentem vele egy laza tesztkört, és beláttam, hogy jó lesz ez nekem, bár még nem pontosan tudtam, hogy autó hiányában ugyan mire. Azóta lett autó, de abba eddig csak egy össze nem csukható biciklit szuszakoltam be cipőkanállal, súlyos szentségelés közepette.

Az összecsukható műfajról az én korosztályomnak egyből a Csepel és a Tacskó kerékpárok ugranak be, és bár gyerekkoromban nekem is volt egy Csepelem, sose nőtt a szívemhez. Nem is tudom, végül mi lett vele, nincs róla emlékem, hogy a szüleim eladták volna. Az is lehet, hogy ellopták, de ez se biztos, mert arról sincs emlékem, hogy sírnék utána.

A sárnehéz Csepelhez és Tacskóhoz képest a német gyártmányú aluvázas Cyco maga a nyugati high-tech őrület. Azt még nem sikerült megfejtenem, hogy mikori gyártmány lehet, de úgy saccra valamikor 2000 és 2010 között forgalmazta a németországi Aldi, olyan 70.000 forint körüli ajróért. De pontos összeget nem tudok, mert már nem emlékszem, hol akadtam rá a hirdetésére, és talán nem is annyira fontos. Amit az árszínvonallal kapcsolatban a magyar olvasónak tudnia érdemes: itthon 40 és 50 ezer forint között lehet használtan hozzájutni, merthogy 1-2 példány azért mindig felbukkan itt-ott-amott. 

Valamelyik előző tulaj hókotrót csinált belőle, de már visszakapta a gyári rugókat (és a kék oldalindex is megy hamarosan a kukába)

Miután megvettem, jó néhány hétig már csak viccből is ezzel jártam: mert hogy minden 150 centinél magasabb ember furán néz ki rajta, az egészen biztos. De talán ez is megszokás kérdése, az én szemem például már egészen kibékült a kiskerekű összecsukhatókon közlekedő termetesebb emberek látványával, bár lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy elég sok videót megnéztem a félmillió forintról induló Bromptonról, vagyis az összecsukható biciklik Rolls Royce-áról, ami tényleg drága, de összecsukhatóságban és hordozhatóságban ma ez képviseli az élvonalat. Akár még poggyászként is fel lehet adni repülőre, ha valaki külföldre utazik, és ott akar biciklitúrázni.

Az én Cycóm nehezebb és összecsukva is jóval nagyobb, mint egy Brompton, de legalább a 16 collal szemben 20-as kereke van, ami azért érezhető különbség. És az ingyenes szállítást (összecsukva, csomagként) a vonaton és a tömegközlekedésen még így is éppen tudja.

A kis kerekeken túl a bicikli és lovasának fura optikai összhatását az adja, hogy a váz meglehetősen alacsony, míg a kormány és az ülés magasra nyúlik. Ránézésre nem tűnik túlságosan ergonómikusnak, de egy évnyi többé-kevésbé rendszeres használat azt mondatja velem, hogy sokkal jobb, mint amire az ember első ránézésre számítana: a kormány–pedál–ülés szentháromság egymáshoz fűződő viszonya nagyjából rendben van, se gubbasztani, se hajolni nem kell sokat, és a puha nyereg és a rugós nyeregcső is áldás. A napi rekordom vele 25 km, ami majdhogynem meg se kottyant, bár szerencsére nagy emelkedőket nem kellett legyűrnöm.

3 sebesség, markolatváltó, sajnos fagypont alatt igényli a WD-40-et

Az első V-fék és a hátsó kontra kimondottan jól harap, de ez a konstrukció mégsem igazán alkalmas a száguldozásra, mégpedig legalább három okból kifolyólag.

Egyrészt az összecsukató és hosszú kormánycsővel megáldott kormány azért nem hozza azt a merevséget, amit egy átlagos trekkingtől az ember megszokott. Lejtőn fékezésnél érezhetően előre hajlik, éles kanyarban pedig a magasabb emberek térdével könnyen összetalálkozik. A kényelem szempontjából jobb lenne, ha valamivel még ennél is magasabb lenne, de akkor már tényleg nagyon nyeklene-nyaklana.

Másrészt a háromsebességes váltó kiosztása nem igazán jó: egyszerűen a legkisebb és a legnagyobb fokozat is túl rövid. A legkisebbel egy erősebb taposásnál simán egy kerékre áll a bicikli, a legnagyobbal pedig maximum a 20-as tempó tartható kényelmesen, vagy talán már az sem. Ezt a problémát Gáborral egy két foggal kisebb hátsó lánckerék leigazolásával próbáltuk meg orvosolni, de még mindig nem hibátlan az összkép. Még mindig nem elég gyors a legnagyobb fokozat, viszont már elvesztettem a legkisebb fokozat párját ritkító hegymászó képességét. Ja, és a váltó fagypont alatt sajnos bőségesen igényli a WD-40-et.

Harmadrészt azért egy kiskerekű, de magas kormányú bicikli úttartása nem a legjobb. Nem az összecsukási pontokkal van a baj, ott nem nyaklik, egyszerűen csak ennyit lehet kihozni ebből a konstrukcióból. Sík úton a 20-as tempóval nincs probléma, ott stabil, gond csak akkor van, ha nagyobb lejtőn meglódul, mert akkor elég hamar cikázni és szitálni kezd, nem könnyű stabilan tartani. 40 körüli tempónál ez már halálfélelmet jelent.

A KTM-mel azért gyakrabban járok

Az összecsukhatósága nemrég éles bevetésen is jól vizsgázott: egy barátom esküvőjén voltam a Dunakanyarban, ahol a várhatóan hajnalig tartó buli és az első vonat indulásának összeérésével kecsegtetve magam nem foglaltam szállást, inkább csak megpróbálva hárítani a felkínált rövideket igyekeztem nem szétcsúszni, majd hajnali 4 előtt az esküvőről 25 perc alatt áttekertem a verőcei állomásra, ahol szépen összecsuktam, majd felszálltam vele a vonatra, a Nyugatinál pedig le, és szépen hazatekertem. Már 6 előtt otthon voltam, és délig nagyjából ki is aludtam magam.

Az összecsukhatóságon kívül túl sok extra felszerelésről nem tudok beszámolni, talán egyedül az állófényes dinamós lámpát érdemes kiemelni, ami számomra kényelmesebb és hasznosabb, mint két elemes LED-es lámpát mindig töltögetni és szükség esetén fel-le szerelni. A dinamó kicsit persze nehezíti a tekerést, de amennyit én sötétben a Cycóval tekerek, arra pont elég is ez a szett.

Mostanában nem használom sokat, inkább a Puch és egy KTM trekkingeket nyúzom, de majd télen Bécsben esélye lesz újra bizonyítani. Merthogy be nem szuszakolok többet egy normál biciklit a Polóba, az egészen biztos. Csak ne felejtsek el magamal WD-40-et is vinni.

‹⊗›

Extra érdekességekért és semmire sem jó hülyeségekért lájkold a Moped blog Facebook-oldalát.

‹⊗›

ⓜ ⓞ ⓟ ⓔ ⓓ   ⓑ ⓛ ⓞ ⓖ

Ha van olyan mopeded vagy érdekes kismotorod Budapesten, amit egy rövid tesztre szívesen kölcsönadnál, akkor ezt a blog Facebook-oldalán vagy a  mopedblog@indamail.hu címen jelezheted.

‹⊗›

Extra érdekességekért és semmire sem jó hülyeségekért lájkold a Moped blog Facebook-oldalát.

‹⊗›

Néhány hete Gáborral elkezdtünk azon tanakodni, hogy talán jó lenne egy kis belföldi kanyart csinálni mopedekkel majd abban a szűk idősávban, amikor már nem tombol a szaharai hőség, de még az eső sem vízszintesen esik. El is kezdtem tervezni az útvonalat, amivel rögtön két baj is volt.

Egyrészt a képernyő sok mindent elbír, úgyhogy mertem nagyon álmodni, és bemelegítés nélkül lekértem egy Budapest-Fertő-tó, Graz-Maribor-Keszthely-Balatonfüred-Budapest útvonalat, ami kitérő nélkül is 835 km, én meg egy nap alatt még sose mentem többet mopeddel 120 km-nél, ami az Ivánnal 3 éve teljesített Budapest-Gárdony-Budapest túra volt, féltávnál babgulyással, strandolással és némi fűben heverészéssel megspékelve. Szóval akárhogyan számolom is, a fiktív túrám legalább hét valós napot emésztene fel, elsőre azért talán nem gurítanék ekkorát. Ha az ambiciózus tervet sikerülne a felére lefaragni, akkor nagyjából 3 nap sátrazással lehet kalkulálni. Viszont a Fertő-tavat semmiképp se hagynám ki, ha már az elmúlt majd' 40 év alatt egyszer sem sikerült megfürdenem benne.  

A másik gond, hogy jelenleg csak egy hadra fogható mopedem van, az itt többször is megénekelt piros (variátor nélküli) Peugeot 103-as. A kék 103-ashoz még várom a főtengelyanyát Franciaországból, a hányattatott sorsú, 2 és fél éve felújítás alatt álló Tomos A3-asom pedig még rendkívül optimista forgatókönyv szerint is csak szeptember közepére készülhet el. Szóval két emberre egy moped elég kevés, és bár Gábornak van egy jópofa Honda kismotorja (a típusa egyelőre legyen meglepetés, majd úgyis írok róla), de azt leginkább zsírpapírba csomagolva szeretné az utókornak megőrizni. Kell tehát valami, amivel oda lehet baszni a túrának, nem sajnálja az ember, meg hát bírja is a strapát.

‹⊗›

Extra érdekességekért és semmire sem jó hülyeségekért lájkold a Moped blog Facebook-oldalát.

‹⊗›

Néhány hete a Mammut környékén szúrtam ki a kis Maxi Turbót, de mivel úgy húzott el előttem, mintha nem lenne holnap, nem tudtam a tulajjal szóba elegyedni. Szerencsére van egy budai mopedes körökben eléggé járatos ismerősöm, aki történetesen ismerte a Maxi tulaját, és segédkezet nyújtott a kapcsolat megteremtésében.

A blog rutinos olvasói emlékezhetnek, hogy lassan közel 10 éve magam is egy Maxival kezdtem motoros karrieremet, amit kábé egy éve egy svájci kamionsofőrnek adtam el számára nevetségesen alacsony áron. Szóval amire Maxi van írva, az engem érdekel (persze a maxi ruhákhoz nem értek, de a Kinder Maxi Kinget kimondottan szeretem).

Olvasóim közül volt már, aki az eladó Maxik hiányára panaszkodott, de Béla Maxija Magyarországon még ennél is ritkábbnak számít, hiszen ez a 4 sebességes lábváltós kivitel, ami már eleve robbanékonyságot sejtet kismotoros viszonylatban. Ez a példány ráadásul a gyári Bing helyett egy combosabb Dellorto karbit is kapott, aminek a menetteljesítményre gyakorolt jótékony hatásáról magam is meggyőződhettem. Ezenkívül megújult a lánc és két új gumi is került a Grimeca felnikre, csak hogy jobb legyen a tapadás, és már kész is volt a Maxi a városi pöfögésre.

‹⊗›

Extra érdekességekért lájkold a Moped blog Facebook-oldalát.

‹⊗›

Aki csak olyan motoros írást hajlandó elolvasni, amelyet a szerző több hetes tartós teszt után vetett papírra, legyen oly jó és ne olvasson tovább. Merthogy a motorral, amiről szó lesz, egyetlen métert sem mentem. Mindjárt elmondom, hogy miért, de előbb kivárom, míg a fanyalgók becsukják a böngészőablakot.

...1...

...2...

...3...

Szóval. Mivel Milánnak láttam már egynéhány motorját, a mérges kis Honda Caminót, valamint a szinte új Fantic Sprintert pedig egy éve ki is próbálhattam, látatlanban is tudtam, nagyjából mire számíthatok, amikor beesett a Fb-message, hogy tulajdonképpen lenne itt egy Puch Cobra T névre hallgató érdekesség a blog számára.  

A végeredmény meggyőző lett

A tél nem csak a barnamedvének, de sok motorosnak is alkalmat ad, hogy visszahúzódjon odújába, és megálmodja, hogyan fogja indítani a közelgő motoros szezont. A hozzám hasonló motorhalmozóknál ezen belül is újabb alkérdés, hogy hogy a fenébe fogjuk majd talpra állítani a gépparkot, amit kisebb részben mi magunk is óhatatlanul amortizálunk, de a fődíj az előző tulajoknak jár, akik az elmúlt évtizedekben kalapácsot, flexet és akkusavat nem kímélve keményen odatették magukat, hogy gajra vágják az elpusztíthatatlannak hitt technikát.

Ha sok motorja van az embernek, abban az a jó, hogy nagy valószínűséggel mindig akad egy, ami hadra fogható. De ez a rossz hír is egyben: baromi ciki, ha egy halom járműből csak egy hadra fogható akad. A makulátlanul működő kétkerekűek száma nálam is vészesen elkezdte az 1-et közelíteni.

Na ezt az állapotot kéne valahogy elkerülni (forrás: farm9.static.flickr.com)

Ez a helyzet nálam testi tüneteket is produkál: köd borul az agyamra, káromkodni kezdek, és nem is olyan bárdolatlanul megpendítem magamban azt a diskurzust, hogy vajon nem kellene-e ezt az egész szarkupacot megfogni és föltenni a Vaterára 1 forintról, hátha kapok értük annyit, amennyiből egy közepesen leharcolt 20 éves full fapados Swiftbe át tudok ülni, és akkor a berheléssel járó gondok egy időre le vannak tudva. A Swifthez hegyekben áll a filléres bontott alkatrész, vagy ha végképp széthullik alattam, azt is felteszem 1 forintról a Vaterára, és biciklire vagy rollerre váltok.

Jó, ez most azért egy rosszkedvű vészforgatókönyv volt, de azon komolyan el szoktam töprengeni, hogy nem lenne-e mindenkinek jobb, ha összeadnám, mennyit kaphatnék az összes így-úgy működő kétkerekűmért, és abból vennék 1 (azaz egy) darab olyan motort, ami megbízhatóan működik, olcsón fenntartható és szükség esetén olcsón javítható. Ilyenkor jelenik meg a fejem melletti buborékban rotációs rendszerben a Suzuki GS 500, a Honda CB 500 és a Kawasaki ER5. Mindhárom kiforrott kéthengeres technika, a konstrukcióból adódóan alacsony fordulaton is viszonylag nyomatékosak, és a pörgetést is jól bírják, választék is van belőlük bőven, szóval bármelyikük ideális választás lehet a mindenes közlekedési eszközre vágyók számára, nem véletlenül szokta a Nepperűző is csokorban ajánlgatni őket a racionális választás iránt elkötelezett levélíróknak.

Adjak el mindent, és vegyek egy CBF 600-at? (forrás: i.ebayimg.com)

Vagy ha nagyobbat akarok gurítani, és nagyon jó áron sikerül túladni az egész kupac levélnehezéken, akkor akár egy 12-13 éves négy hengeres CBF 600-as Hondáig is elnyújtózhatok, ilyenen tanultam 5 éve vezetni, kimondottan jó benyomást tett rám, nagyon kulturáltan reagált minden manőverre, és 78 lóerő mindenre elégnek tűnt. Persze akkor nem volt sok összehasonlítási alapom, és azóta sem tettem szert sokkal szélesebb körű tapasztalatokra a nagymotorok terén, bár azt azért két éve a saját bőrömön megtapasztalhattam, hogy például a Suzuki GSX 145 lóereje nekem tökéletesen fölösleges, sőt, már-már fárasztó: a markolat legcsekélyebb elfordítására is elképesztő vágtába kezd. Mivel én képzetlen és viszonylag óvatos motoros vagyok, ha választhatok, akkor inkább a veterán 125-ös CB-met szeretném nyélgázon veretni. Az a 14 lóerő még tréningek híján is könnyen uralható. 

Na de hogy ez a racionális váltás a kupac roncsról egy megbízható modern japánra eddig még nem történt meg, kétségkívül arról árulkodik, hogy mégsem én vagyok a racionális döntések apostola: lehet, hogy ez már perverzió, de így mindig van mivel molyolni a kertben, és arról álmodozni, milyen jó lesz majd ez vagy az a lefingott motorom, ha végre elérkezik a felújítás vége (vagy legalább a kezdete). Plusz az XBR-em és a lassan 40 éves CB 125-ösöm is kezd ritka madár lenni, eddig nem vitt rá a lélek, hogy becseréljem őket valami tucatmotorra.

Normális közúti közlekedéshez egyszerűen túl erős (forrás: www.motorcycledaily.com) 

És akkor lássuk, hogy mivel főzünk ma.

A rendszeres olvasók láthatták, hogy a napszítta piros Puch Maximon, életem első motorján tavaly novemberben sikeresen túladtam. Egy svájci kamionsofőr bukkant rá az egyik hirdetőoldalon. Eljött, ránézett, nevetve a kezembe nyomta az általa kínosan alacsonynak vélt vételárat, bedobta a Skoda Octaviájába, és elviharzott. Szépen hazavitte Svájcba azzal a megnyugtató gondolattal a fejében, hogy ott akkor is dupla áron el tudja majd adni, ha be sem indul. Pedig beindul.

A Honda CB 125-ösömet több mint két éve szedtük szét, mert a hengerfej úgy kelepelt, mint egy Singer-varrógépbe ojtott gólya. Hogy mi minden baja van, azt most nem sorolom fel, hányattatott sorsáról többször is írtam (itt érdemes keresgélni). A hengerfejet azóta egyébként felújíttattam, most éppen szétszedve kosarakban alussza téli álmát és várja a tavaszt, reményeim szerint most végre jó kezekbe került. Egy ideig a teljes felújításán is eltöprengtem, de arra most nincs meg a keret, főleg, hogy a Tomost is fel kellene támasztani.

A CB-mről mostanában leginkább ilyen képek készülnek

Azokat a dolgokat mindenképp meg fogjuk csinálni rajta, amik csak így szétszedett állapotban hozzáférhetők: többek között a váz új festést fog kapni, és a kuplungszerkezetbe is visszakerül a valamelyik korábbi tulaj által kifelejtett alátét, ami miatt a váltás nem volt zökkenőmentes. A már általam beletetetett főtengelycsapágyakban, a Prox hajtókarban és a T.K.R.J. dugattyúban (ami miatt kétszer is megjártam oda-vissza a Budapest-Gyöngyös távot) 5000 km sincs még, azoknak nem lehet bajuk. Két gumi mindenképp fog kelleni, valószínűleg Metzeler lesz, ár-érték arányban verhetetlen, 25.000-ből kijön a kettő, ennyiért csak kevésbé márkás holmikból válogathatok.

Az XBR tulajdonképpen többé-kevésbé rendben van, leszámítva, hogy novemberben lejárt a vizsgája, és mivel nem csak a kormánycsapágyat kellene már nagyon kicserélni, hanem az elöregedett és letöredezett indexek rögzítését is meg kellene valahogy oldani, nem tudtam időben vizsgára vinni. Az új kúpgörgős kormánycsapágy fél éve ott van a polcomon, várja a beépítést, az indexek rögzítésében pedig a Dugóhúzó blog szerzőjétől számítok majd némi segítségre, de elég sűrű volt a tavalyi év második fele mindenkinek ahhoz, hogy ezek végül az idei évre tolódjanak át. Ja, és az egyik elveszett kormányvégsúlyt is pótolnom kell.

Az indexek már itt is szigszalagos támogatásra szorultak, de még mindkét kormányvégsúly megvolt

A kis jugoszláv Tomos A3-as tavaly tavasszal került hozzám Dávidtól, akivel abban állapotunk meg, hogy ha felújítom/felújíttatom, megtarthatom, de ha nem, akkor visszaadom neki, és majd ő próbálkozik meg a gatyába rázásával. A lényeg, hogy ne legyen a motor az enyészeté. A felújítás tavasszal el is kezdődött, nem mondom, hogy öles léptekkel halad, mondjuk inkább úgy, hogy csordogál a saját medrében. A tél végére jó lenne befejezni, szeretném városban a szükségmegoldásként bevetett Peugeot helyett a Tomost koptatni.

Hogy hogyan került hozzám a kis Tomos, arról itt írtam, és hogy a felújítás előtti szétszedéskor mit tapasztaltunk, arról pedig itt. Dióhéjban csak annyit: a motor valószínűleg sokáig vízben állt, a motorikus részek rozsdásodásából pontosan látszik az egykori vízszint magassága. Jó néhány dolgot mindenképp cserélni kell: a hengert vagy fúrjuk vagy cseréljük, a hajtókar és a dugattyú pedig megy a kukába. Amit viszont nem ért víz, az meglepően szép állapotban van, és a váz is meglehetősen jól tartja magát.

Amit nem rohasztott meg a víz, az szép állapotban megmaradt

A fentiekből logikusan következik, hogy legjobb esetben is csak a 103-as Peugeot-m van hadra fogható állapotban. De amióta Lukáccsal másfél éve adtunk neki egy új kondenzátort, nincs okom panaszra. Mivel a Puch Maxinak a karburátorával volt valami, amit többszöri szétszedésre sem tudtunk megtalálni, az XBR-t meg nem szívesen szedem elő rövid városi távokra, a CB pedig ugye két éve szétszedve, illetve kosárban, ezért jobb híján másfél éve a 103-ast fogtam be igáslónak, vele járkáltam be a városba majd' minden nap. 

Röviden ez most a helyzet, lehetne jobb is, rosszabb is, drukkoljatok, hogy a sok limlom tél végére értékelhető motorparkká álljon össze. A Tomos és a CB már nagyon hiányzik a városi közlekedéshez.

‹⊗›

Extra érdekességekért és semmire sem jó hülyeségekért lájkold a Moped blog Facebook-oldalát.

‹⊗›

ⓜ ⓞ ⓟ ⓔ ⓓ   ⓑ ⓛ ⓞ ⓖ

Ha van olyan mopeded vagy érdekes kismotorod Budapesten, amit egy rövid tesztre szívesen kölcsönadnál, akkor ezt a blog Facebook-oldalán vagy a mopedblog@indamail.hu címen jelezheted.

‹⊗›

Extra érdekességekért és semmire sem jó hülyeségekért lájkold a Moped blog Facebook-oldalát.

‹⊗›

Néhány hete hírt adtunk egy majd' 60 éves Puch mopedről, amit Esztergomban próbáltam ki, és nem is annyira meglepődve tapasztaltam, hogy akár mindennapos közlekedésre is alkalmas lenne. Bertalannak az a terve, hogy lehetőleg minél több gyári alkatrész felhasználásával szépen felújítja a kismotort. De szóljon most ő a tervekről.

⇩ ⇩ ⇩

Egészen véletlenül egy ismerősöm ismerősének az ismerőse révén bukkantam rá egy 1960-as évjáratú Puch MS50V mopedre. Egy idős hölgy garázsában állt jó ideje elfelejtve. Pár éve két unokája bíbelődött az öreg motorral, így szigszalag és drótkötegek tömkelege miatt könnyes szemmel toltam hazáig. Miután megszabadítottam a mérhetetlen mennyiségű kötözőanyagtól, tákolt kis dobozoktól, amik tele voltak fölösleges sárga-zöld földelés kábelekkel, kezdett egész szép lenni a kis Puch. A névtáblája rajta minden információval megvolt, de különös, hogy pont a gyártási évet nem írták rá. A vázszám szépen olvasható, és szerencsére megegyezik a blokkszámmal. A kis kényszerléghűtéses blokk sem tűnt rossz állapotúnak, számomra érthetetlenül azonban ezen is rengeteg fölösleges szigszalag volt.

‹⊗›

Extra érdekességekért és semmire sem jó hülyeségekért lájkold a Moped blog Facebook-oldalát.

‹⊗›

Mivel motoros és mopedes karrieremet is Puchhal kezdtem, kimondottan felcsigázott a lehetőség, hogy Bertalan középkorú (mármint egy középkorú emberrel egyidős) Puch MS50V típusú mopedjét kipróbáljam. Azért a dolog igényelt némi előzetes logisztikát, mert 1. a motor Esztergomban van, és 2. arra se nagyon van mostanában időm, hogy papucsban a kisboltig lecsosszanjak. Úgyhogy magamat is kész helyzet elé állítandó írtam gyorsan Mártonnak, hogy ismételjük meg a tavalyi XBR-es kiruccanásunkat Esztergom és Párkány felé, mert meg kéne néznem egy ritka madarat, meg az elmúlt évek során jól bejáratott párkányi menümre, a knédlis-pároltkáposztás tarjára is ki voltam már éhezve nagyon. 

A képen valószínűleg nem jön át, de tikkasztó nap volt

Némi kerülővel közelítettük meg Esztergomot, mert a Csobánkától Esztergomig vezető szakaszt mindketten nagyon szeretjük, de azért bő egy óra alatt így is megérkeztünk a célhoz. Bertalannal az Esztergom-kertvárosi tófürdőnél találkoztunk, jó lett volna egyet csobbanni, de sajnos olyan feszített volt a menetrendünk, hogy a szaharai napsütésben is próbáltunk a motorra fókuszálni.

A sorszáma alapján 1963-ban vagy 1964-ben gyártott kis Puch két hónappal ezelőtt került Bertalanhoz, addig egy garázsban aludta téli álmát, várva, hogy új tulajdonosa jutányos áron megvásárolja, és felújítási alappá nyilvánítsa. A terv ugyanis a motor teljes szét- és összelegózása, vagyis tulajdonképpen teljes felújítása. Bár a motoron szinte minden eredeti, de az már első ránézésre is látszik, hogy a Simson-kapcsolóktól érzékeny búcsút kell majd venni, és a kis Puch még egy originál hátsó lámpával is adós az emberiségnek.  

Pofás darab

Ahogyan a teljes újrafestést és -matricázást sem lehet majd megúszni, mert az elmúlt fél évszázad során valaki mókusszőrecsettel és garantáltan alsópolcos fekete festékkel próbálta meg a váz harci sebeit korlátozott sikerrel begyógyítani. De mivel a motort 1954 és 1982 között majd' 30 évig gyártották, külföldi webshopokból sok mindent be lehet még hozzá szerezni.

Az olvasók valószínűleg tudják, hogy az én motorparkom átlagéletkora is 30 év fölött jár, de azért egy közel 50 éves motor még ebből a perspektívából nézve is a távoli múlt ködéből előtűnő világítótoronyként mutatja az utat - visszafelé. A legöregebb motor, amit valaha vezettem, emlékeim szerint Lukács Pannóniája volt, és meglepett, hogy egy közel 60 éves motor a városi és elővárosi közlekedésre - persze némi kompromisszummal, de - tökéletesen alkalmas. 

50-ig azért jók vagyunk

A kis Puch MS50-est kipróbálva hasonló benyomásom volt, persze kicsiben: nem nagyon tudok elképzelni olyan úti célt, aminek mondjuk a 103-asommal neki mernék vágni, de az MS50-essel nem. Persze ergonómiáról csak korlátozottan beszélhetünk - egy kakasülőn gubbasztva kell a bokámnál nem sokkal magasabban lévő kormányt tekergetni -, de rövidebb távokra bátran elindulnék vele. Itt is az általam nem túlságosan szeretett kéziváltóval találkoztam, de az egyes fogozat olyan rövid, hogy a meredek kaptatókat leszámítva az ember nem is nagyon szorul rá.

 Ha úgy hozza a szükség, simán fel lehet kapni

A próbakör során a motor baromira füstölt, de ez egyértelműen a biztonságból adagolt 1:25-ös keverék számlájára írható, hiszen amennyire meg tudom ítélni, a negyed pedálfordulatra víg pöfögésbe kezdő blokk egészséges hangot hallat. Viszont abban a nem várt esetben, ha mégis lerohadnánk vele, akkor akár a hónunk alá is csaphatnánk, az osztrák mérnökök ugyanis a motor tömegközéppontjába egy fogantyút is installáltak, és bár ettől még nem kap kedvet az ember, hogy bevásárlószatyorként lóbálja a motort, de aki próbálta már a kismotorját akárcsak 3-4 lépcsőfok leküzdésé céljából egymaga megemelni, az tudja csak ezt a tervezői gesztust igazán nagyra értékelni.

A próbakört követően visszapattantunk az XBR-ekre, és nem csak elégedetten, de éhesen és szomjasan gurultunk tovább Párkányba, ahol a savanyúkáposztás tarja helyett vaddisznópörkölttel kellett beérnem, de legalább az éves Kofola-bevitelt letudtük, sőt, én még egy levendulás alkoholmentes Zlatý Bažanttal is tetéztem a bajt.

Mivel Bertalannal abban maradtunk, hogy majd szól, ha már látha a felújítás végét, úgyhogy Puch-ügyileg remélhetőleg újabb - rövid - beszámolóval jelentkezünk majd, ha eljön az ideje.

‹⊗›

Extra érdekességekért és semmire sem jó hülyeségekért lájkold a Moped blog Facebook-oldalát.

‹⊗›

ⓜ ⓞ ⓟ ⓔ ⓓ   ⓑ ⓛ ⓞ ⓖ

Ha van olyan mopeded vagy érdekes kismotorod Budapesten, amit egy rövid tesztre szívesen kölcsönadnál, akkor ezt a blog Facebook-oldalán vagy a  mopedblog@indamail.hu címen jelezheted.

‹⊗›

Extra érdekességekért és semmire sem jó hülyeségekért érdemes a Moped blog Facebook-oldalát is lájkolni.

‹⊗›

Amikor Zách Dani és Csikós 2012 októberében felpattant egy 110-es Honda Wave és egy 125-ös Vespa nyergébe, hogy bebizonyítsák, messzire menni nem csak 1000 köbcentis vasakkal lehet, valószínűleg nem gondolták, hogy túrájuk hagyományteremtővé válik. Néhány hete Péter tett egy nagyobb simsonos túrát Ausztriába és Olaszországba, négy babettás gondolt egyet, és Szegedről elugrott a Balkánra, a Budapest-Trieszt távot pedig ezúttal András és Sándor tűzte ki maga elé, de a túrázására ha lehet, még kevésbé alkalmas eszközökkel rugaszkodtak neki a kalandnak: egy Motobécane és egy KTM Sachs Pony 503 GTX mopedre esett a választásuk. Az alábbiakban az ő részletes élménybeszámolójukat olvashatjátok. 

A nagyvárosi közlekedés ellehetetlenülése tulajdonképpen egy ismert társadalomelméleti paradoxonnal, az úgynevezett 'közlegelők tragédiájával' írható le. A terminus eredetével most nem untatnám az olvasót, a jelenség lényege ennyi: az egyéni szinten racionális cselekvések a társadalom szintjén irracionális következménnyel járhatnak, ami aztán negatívan visszahat az egyénekre és megkeseríti az életüket.

Esetünkben ez most így néz ki: aki a városban gyorsan szeretne közlekedni, az tömegközlekedés helyett autóba ül. Egy ideig el is éri a kívánt hatást, vagyis gyorsabban odaér az úti céljához, viszont azzal párhuzamosan, ahogy egyre többen ülnek autóba, a város elkezd bedugulni. Ilyenkor jön szóba alternatívaként (ismét) a tömegközlekedés, a motor vagy a bicikli. De ha tényleg bedugul a város, akkor már a gyaloglással is előrébb vagyunk.

A place de la Concorde-ot a Diadalívvel összekötő Champs-Elysées Párizs egyik legforgalmasabb útja. És a macskakő is veszettül ráz (forrás: http://critikparis.unblog.fr/)

A motorozást csak kívülről szemlélők azt gondolhatják, hogy alapvetően magányos tevékenységről van szó. A helyzet azonban ezzel szemben az, hogy legtöbbünk szereti szenvedélyét másokkal is megosztani. Előfordul, hogy barátokkal, márka- vagy típustársakkal ugrunk el egy hosszabb vagy rövidebb túrára, mások barátnőjüket, menyasszonyukat, feleségüket (barátjukat, vőlegényüket, férjüket) ültetik maguk mögé, és párosan szép az élet jeligére várják a túrajavaslatokat, majd a lehetőségek függvényében nekivágnak a kiválasztott etapnak.

Még nyáron hivatalosan is felkértem a barátnőmet, hogy ha már egyre gyakrabban együtt motorozunk és járkálunk többek között Budapest és a gödi strand között oda-vissza, írjon már egy rövid posztot arról, hogy hogyan kedvelte meg fokozatosan a műfajt. A következőkben arról olvashattok, hogy Mrs. Gus hogyan került mellettem menthetetlenül a motorozás hatása alá. 

Érdekes dolog ez a motorozás.

Azelőtt semmi közöm nem volt hozzá. Vagy inkább azt mondanám, kifejezetten ellenséges volt a viszonyunk, bátyám húsz évvel ezelőtti motorbalesete miatt  a család testületileg utálta a motorokat, és számomra ez volt a természetes állapot.

Mikor Gusszal megismerkedtünk, mesélte nekem, hogy van egy Puch Maxi mopedje. Puch? Maxi? MOPED?? Egyik szót sem értettem. Aztán megláttam, miről van szó, és lesajnálóan legyintettem. “ Ja, csak ez? Azt hittem, valami menőbb.”

"Ja, csak ez?"

Az életünkre a kis piros csoda megléte nem volt különösebb hatással. Az ám, de aztán jött egy zöld csoda, a zöld nyíl névre hallgató Simson S51, aminek velejárója volt az állandó motorszerelési szeánsz a hátsó kertben, nyakig olajos boyfriend olajos ruhában, három órákká duzzadt tizenötpercmúlvajövök felkiáltások és a lakásba sunyin bekúszó motoralkatrészek és szerszámok. Na meg a folyamatos anyázás, hogy “még mindig nem jó, pedig már ezt is, meg azt is, meg amazt is kicseréltük benne, már csak az XYZ alkatrész lehet a hibás”. És a lerobbant motorral együtt járó motortologatás (amiről nem is tudtam, hogy ennyire jó kardió + 16 órára kiüti az embert).

Valljuk be, egy lánynak nem nagyon imponál egy kétütemű, szocreál időket idéző rettenet (elnézést a rajongóktól), nem is voltam hajlandó felülni a Simsonra, mert egyrészt tökgáz, másrészt mert féltem. Aztán hallom, hogy lesz egy harmadik motor is. Hurrá! Hátha valami menőbb! A román határhoz mennek le érte, tuti, hogy állat motor lesz, hisz csak úgy nem mennének ilyen messze. Hazahozzák. Jó-jó, csak! "Van egy kis gebasz, de pikk-pakk megcsináljuk, és nagyon jó lesz…". (Ennek három éve, azért néha működik :)) Ekkor még mindig teljes érdektelenséggel és ellenállással volt jellemezhető a viszonyom a motorokhoz.

A rendszeres motortologatás kiváltó oka

Ám eljött a pillanat, amikor megérkezett a fordulatot jelentő jármű, a Honda XBR 500-as. Amikor megláttam, csak körbeszaglásztam, és konstatáltam, hogy nagyon szép. Felülni nem voltam hajlandó. Ha jól emlékszem, Gus fél évig nyüstölt, hogy vesz nekem egy sisakot, hogy motorozzak vele. Szokásos makacsságommal ellenálltam, de egyre halkult a nemértedmeghogyénsohanemfogokfelülniarraaszörnyetegre. Aztán egy szép márciusi napon beadtam a derekam, megvettük a sisakomat, és azóta minden megváltozott. Én szoktam rendszeresen kikönyörögni, hogy ide vagy oda motorral menjünk, bármit képes vagyok kitalálni, hogy az XBR-rel kelljen menni. Sőt! A dolgok odáig fajultak, hogy mikor júliusban lementünk a kis Twingónkkal Sopronba, hogy megvegyük a negyedik gyermeket (közben a Simsontól megváltunk, HÁLA A MAGASSÁGOSNAK), este már ketten mentünk mopedezni a városba, amiről ugyancsak be kell, hogy valljam, hogy elképesztően jó poén (azt leszámítva, hogy hiába nyomtam végig nyélgázzal, csak nem bírtam 60-nál gyorsabban menni, ami halálosan idegesített). [Azért a 60-as tempóért jobb, ha hálát adsz az ősrobbanásnak, alattam 45-öt is alig megy - Gus.]

A Honda XBR 500 jelentette a lélektani fordulópontot

Közben pedig elkezdtem észrevenni magamon a mindenféle furábbnál furább jeleket: ha egyedül mászkálok a városban, megállok motorok mellett nézelődni, lefényképezem és elküldöm őket Gusnak szemrevételezésre; hang alapján állapítom meg, hogy milyen motor közelít; a nyaralásunkat motortéma miatt megváltoztatjuk (lásd a Tomos gyár felkutatására tett félig kudarcos kísérlet Szlovéniában); lelkesedem bizonyos motoros rendezvények iránt; és még sorolhatnám.

A legdurvább az, hogy most már motoros jogsit akarok csinálni, és - egyelőre- csak az tart vissza, hogy elég költséges hobbi lenne, valamint nem tudjuk már hol tárolni a járműarzenált. Lehet, hogy előbb kéne vennünk egy tanyasi házat, aminek a felét garázzsá alakítjuk, hogy elférjen a 2 motor, a 2 moped, a 4 bicikli és az egy szem autónk…, és amit még hozzá vásárolunk, mert meglehetősen biztosra veszem, hogy ez még nem a vége.

 ♠  ♠  ♠

Most már Facebookon is követheted a Moped blogot.

 ⓜ ⓞ ⓟ ⓔ ⓓ   ⓑ ⓛ ⓞ ⓖ

És továbbra is él a felhívás: ha van olyan mopeded vagy érdekes kismotorod Budapest környékén, amit egy rövid tesztre szívesen kölcsönadnál, akkor ezt a blog Facebook-oldalán vagy a  mopedblog@indamail.hu címen jelezheted.