Már régóta töprengek azon, hogy honnan a fenéből szerezzek Honda Wallaroot a Moped bloghoz. Ez a probléma most megoldódott, Gergő ugyanis jelentkezett a felhívásra, hogy lenne egy Olaszországból származó szalonállapotú Wallarooja.
Tényleg szalonállapotú
Ha elmondanám, mennyiért nyerte meg magának a motort, félő, hogy több olvasóm rögvest feltörné a malacperselyét, és a kommentablakban lóhalálában licitálni kezdene rá (bocs a sok állatért), de annyit azért elárulhatok, hogy az alig 3000 km-t futott Wallaroo nem került többe, mint itthon egy lefingott, végtelen +1 kilométert futott és az olasz konyha szerelmeseihez már magától odataláló Honda Dio vagy Yamaha Jog.
Városban nagyon elemében van
A Wallaroo közeli rokonságot mutat a Honda Caminóval, amennyiben itt is kétütemű motor hajtja a hátsó kereket szíjon és variátoron keresztül, de azért egy mopedhez képes a japánok - és velük szoros együttműködésben a belgák (a Wallaroo a Caminóhoz hasonlóan a Benelux államokban készül) - reszelgettek rajta egy kicsit. Az a képeken is látszik, hogy a pedálok eltűntek - az indításról immáron önindító gondoskodik, ebből adódóan pedig a Wallaroonak akksija is van. Arra viszont vigyázni kell, hogy csere esetén zárt akksit válasszunk, ugyanis a váz alatt egy kis dobozkában kb. 45 fokban megdöntve lakik. Az akksiról szépen elmegy az index és a duda is, ez utóbbi olyan hangos, hogy aki nem hallja meg körülöttünk, az tényleg ne vezessen. (A Puch Maximnál pont fordított volt a helyzet: miután a rendszeres kipufogódugulások miatt nagyobbra fúrtuk a hangtompítót, a Puch feliratú szép kis csengőmnek már nem sok hasznát vettem: a manőver után a Puchomat csak az nem hallja meg 100 méterről, aki Isonzónál légnyomást kapott.)
A műszerfal fényei éjjel majd' kivésik az ember retináját
A főleg mopedekhez képest széles és kényelmes ülés alatt korrekt méretű tárolót találunk, amibe egy nyitott sisak és némi ez-az befér. Egy néhány tíz kilométeres távot simán ki lehet rajta bírni, vagy még többet is: ha Ivánnal fél nap alatt ortopédiai tünetek nélkül lenyomtunk 150 kilométert a 103-as Peugeot-mmal és a Totalbike-os céges Dióval (aka: Berzerker), akkor ez a Wallaroo nyergében is menne.
A világítás a Peugeot-méhoz hasonlóan kimondottan jónak mondható, a fékek harapósak, a fogyasztás pedig robogós használat mellett robogós: folyamatos nyélgázon az abakusz 3 litert dob ki 100 km-re.
A Wallarooban érződik az erő, mégis kicsit kelletlenül indul el, illetve nagyon felpörög a motor, és csak utána zár a kuplung, szóval a variátorsúlyokkal és -rugókkal lehetne még optimalizálni a helyzetet, de így is jól használható és hangulatos városi jármű benyomását kelti. Sőt, ha a francia Benoit Danieulle-höz hasonlóan én is hosszútávú mopedtúrára adnám a fejem, vagy ezzel vágnék neki, vagy a Caminóval, de japán járművet választanék, az biztos.
Variátor és könnyűfém felni
Gondoltam, hogy valami vicceset is kéne írnom a Wallarooról, de igazából az egész dolog eléggé komoly. Jó, a forma megosztó lehet, de mivel a Honda tervezte és gyártotta, túl sok komikumforrást nem találunk benne, egyszerűen csak jön-megy, teszi a dolgát, ahogy kell.
Ha már mindenképpen a kákán is csomót szeretnék keresni, akkor annyi furcsaságot azért megjegyeznék, hogy a lábtartót szokatlan módon nem a vázhoz, hanem a hátsó lengőkarhoz erősítették, ami azt jelenti, hogy hasított szarvasbőr cipőnk az útviszonyoknak megfelelően a lábtartón lágyan ring vagy break-táncol, a robogós burkolat hiányában pedig vizes útviszonyok között még külső mosást is kap.
Összegzésül csak egy dolgot tanácsolhatok: aki olcsón lát jó állapotban lévő Wallaroot, ne habozzon sokat. A kisvárosi csordogálásban vagy a nagyvárosi forgatagban egyaránt hű szolgája lesz.
ⓜ ⓞ ⓟ ⓔ ⓓ ⓑ ⓛ ⓞ ⓖ
Továbbra is él a felhívás: ha van olyan mopeded vagy érdekes kismotorod Budapest környékén, amit egy rövid tesztre szívesen kölcsönadnál, akkor ezt jelezd a mopedblog@indamail.hu címen, és mi örömmel írunk róla.