Azt gondolná az ember, hogy a mopedekben aztán végképp nem rejlik semmiféle variációs lehetőség. Legtöbbjük, így a napszítta piros Puch Maxim és a nálam örök titkos favoritnak számító Peugeot 103 motorja lent van és középen, de írtunk már a kis Sachs Saxonette-ről is, aminek hátul van és lent, most pedig egy olyan igazi legenda kerül terítékre, aminek elöl van és fent. Az eredetileg francia gyártmányú Solexről vagy Velosolexről van szó (mindkét megnevezés használatban van), melynek egyhengeres kétütemű blokkját az első kerék fölé szerelték. Az első kereket a blokk egy speciális műkőből készült dörzskerékkel hajtja meg, ami állítólag még vizes-saras úton sem csúszik meg, feltéve, hogy a külön dörzshajtáshoz fejlesztett Michelin vagy Hutchinson gumiköpeny feszül az első felnin. Univerzális felhasználású gumival nem is érdemes kísérletezni.

A dörzshajtásban még annyi a trükk, hogy azzal az erővel, amivel a blokk meghajtja a kereket, kissé rászorítja magát a gumira, tehát még kisebb a megcsúszás lehetősége. 

A Moped blogba tavaly októberben tulajdonképpen fejest ugrottam. Még aznap elkezdtem, amikor kitaláltam, megálmodtam. Kellene egy mopedes blog, mondtam magamnak. Az élet egyéb területein ez a gyorsaság nem jellemző rám, de valahogy a motor más tészta. Kábé ugyanezzel a hirtelen támadt és megállíthatatlan lendülettel vettem anno az XBR-t.

Szóval kéne egy mopedes blog, mondtam magamnak. Robogós van, nagymotoros oldal is van szép számmal, de mi van a mopedekkel? Érdekelnek egyáltalán bárkit is a mopedek?

Kezdetnek elég volt, hogy engem érdekelnek. Több éve mopedezem Budapesten, de a mopedesek száma azóta sem mutat nagy változást: nemigen mozdul el a nulláról.

Arra gondoltam, a mopedezés lehetne divat. Legutóbb talán a 80-as évek elején volt az, Párizsban, a kiskamaszok körében: aki látta a Házibulit, annak feltűnhet, mennyi moped van Vic (Sophie Marceau) gimije előtt letámasztva.

Mopedek Vic gimije előtt - sorry a minőségért, ennél jobbat nem találtam (forrás: http://mbk51.free.fr/)

A mai helyzet a következő: ha menő autód van, divatos vagy. A motorozás bizonyos körökben mindig is divatos volt. A kisrobogó is menő, főleg a fiatalabbak és a pizzafutárok körében. Az előbbiek azért szeretik, mert egy robogós srác a - tizenéves - csajok szívét könnyen megdobogtatja (legalábbis amikor én voltam tizenéves, még így volt), utóbbiak pedig azért, mert automata lévén a városi kínzásra alkalmasabbnak tűnik, mint egy váltós motor. Ha meg széthullik? Több is veszett Mohácsnál! Ki lehet dobni a kukába, és olcsón lehet venni másikat.

De ki a fene jár mopeddel? Egyelőre úgy tűnik, rajtam kívül nem sokan. Legalábbis napi rendszerességgel és Budapesten kevesen. De azért a blog elindítása óta rá kellett jönnöm, hogy itt-ott az országban nagyon érdekes mopedek lapulnak kertben, sufniban, garázsban. Vagyis a moped iránti rajongás latens formában van jelen: sokan féltve őrzik a maguk kis csattogós lepkéjét, de azért a mindennapokban nem ezzel közlekednek. Mert nem menő.

"A kisrobogó is menő, főleg a fiatalabbak és a pizzafutárok körében" (forrás: img.webike.net)

Ugye arról írtam már, hogy a Simsonom milyen állapotban került hozzám, aztán hogy adtam szerencsére túl rajta. Hasonló a történet a CB-mmel is, leszámítva, hogy 1) a főtengely-felújítás itt nem 5000 forint, 2) nem adtam el, ma is napi használatban van. Nem ritka, hogy motorból az ember különböző célokra különböző típusokat tart. Én elvileg a mopedet - a posztok visszatérő szereplőjének számító napszítta piros Puch Maximat - kis távokra használom, a CB 125-öst gyorsabb városi körökre és az agglomerációba, az XBR-t pedig túrázni, de ezt az elméleti felosztást az élet gyakran felülírja (például hogy épp melyikben van benzin, meg hogy melyikkel van aznap kedvem menni, mert ugye szép dolog a racionalitás, de azért ne feszítsük túl a húrt).

És akkor még mindig csak utcai motorozásról beszélünk, a terepmotorozással még el sem kezdtem ismerkedni.

A CB 125-öst főleg gyorsabb városi körökre és az agglomerációba használom - már amikor ő is úgy akarja

A többféle motor egyidejű használata tényleg nem sznobéria: a méretbeli és teljesítménykülönbségek itt jóval nagyobbak, mint az autóknál. Míg egy moped 45 kiló és 1,5 lóerő, addig egy Suzuki Hayabusa 220 kiló és 200 lóerő. Akárhogy is számolom, ezek a számok két hozzávetőleges végpont között 4-szeres, illetve közel 140-szeres különbséget jelentenek! De ha egy másik csúcsgépet veszünk: a Honda Goldwing is 80-szor erősebb és 7-szer nehezebb egy átlagos mopednél. Míg a mopeddel jó leugrani a közértbe, de nagyon messzire nem igazán, addig a Hayabusával és a Gold Winggel pont a városban förtelem araszolni és egyensúlyozni, de a túrázásban mindkettő kiváló társ lehet. Ezzel szemben az a helyzet, hogy az autók többsége városi használatra és távolabbi utazásokra egyaránt megfelelő. (Persze vannak hosszútávfutó mopedes fanatikusok, de azért nem véletlen, hogy nincsenek sokan.) A sznobéria vádját már csak azért sem igen tudnám a magam fejére vonni, mivel a három motorom együttes piaci értéke jó esetben is legfeljebb egy 10 éves Suzuki Swiftével vetekszik.

A felső rakparton

Arról, hogy a CB-men mi mindent kellett eddig megjavítani, nemsokára írni fogok, úgyhogy most ezt nem fogom részletezni, mert félő, hogy betelne az internet, pusztán csak arról az örömhírről tudósítanék, hogy végre van normális alapjárata. Mikor hozzám került, egy valószínűleg zárlatos Simson-trafó teljesített benne nem túl jó szolgálatot. Ezt feltehetőleg az előző tulaj faragta bele, akinek a motorokhoz való hozzáállását most nem minősíteném, majd a később több hónap alatt kiküszöbölt hibák szisztematikus számbavételekor lesz rá alkalom, talán még csuklani is fog - és a Simson-trafót tényleg kellett kicsit "faragni", ugyanis a tank alá önszántából nem fért be rendesen, de sebaj, gondolhatta az előző tulaj, ha az ember kitartóan csapkodja a tankot, a trafó sarka szépen lelapul. Le is lapult. 

"A tank alá nem fért be rendesen, de sebaj, gondolhatta az előző tulaj, ha az ember sokat csapkodja a tankot, a trafó sarka szépen lelapul. Le is lapult"

Szóval új trafó után kellett nézni. Külön öröm, hogy a magyarországi Honda-képviseletek nyilvántartása ezt a típust nem ismeri, úgyhogy tőlük még egy indexburát sem tudok típus- vagy vázszám alapján rendelni, de a kolléga talált a pincéjében egy Clio-gyújtótrafót, ami paramétereit illetően ígéretesnek tűnt. Néhány hete már egyszer bepróbáltuk a CB-be, de valamiért nem adott szikrát, aztán mivel már késő este volt, meg hideg is, nem erőltettük a dolgot, csak konstatáltuk, hogy nem jó, vagy nem ide való, és hagytuk az egészet a fenébe, a Simson-trafót meg szépen visszaraktuk.

Aztán úgy alakult, hogy a sz@r gyújtásnak és trafónak köszönhetően végül már semmi alapjarat sem volt: ha nem tartottam a fordulatot 3000 fölött, akkor a CB hajlamos volt lefulladni. Ugye mondanom sem kell, hogy piros lámpánál állva, amikor az ember a zöldre vár, és a mögöttünk lévő autó is gyors rajtot szeretne venni, milyen baromi veszélyes játék ez. Ja, és mivel nem önindítós a CB, külön öröm, hogy ilyenkor a berúgókarral is bíbelődni kell. Amolyan orosz rulett öt golyóval.

Úgyhogy rövid úton visszatértünk a gyújtás kérdéséhez, és arra jutottunk, hogy a Clio-trafónak mégiscsak jónak kell lennie, mert ugyan mi a fenéért lenne rossz (tudom, logikailag nem hézagmentes ez az érvelés, de néha segít). Jó, bontott alkatrészről beszélünk, de volt még mellette másik három (ugye a Cliók leggyakrabban négyhengeresek, leszámítva mondjuk ezt), azokkal pedig nem volt baj. Bár a kolléga szerint ezek ilyen fura gyertyapipatrafók, vagyis a motor melegéből a lehető legtöbbet kapják, ezért hajlamosak gyorsan elköszönni, de az installált példány a CB tankja alatt - távol a blokktól - olyan huzatot kap, hogy nincs az az isten, hogy túlmelegedjen.

A Simson-trafót váltó Clio-trafó

Szóval a kolléga beleszerelte a gyertyakábelt, és ismét beraktuk a CB-be. Rárúgtam a berúgókarra, és a blokk hidegen is úgy kezdett el ketyegni, mint egy svájci óra - amire korábban semmiféle hajlandóságot sem mutatott, még melegen sem. Mindehhez még annyit, hogy az akksi is baromira le volt merülve: még az üres állás ledes jelzőfénye is csak hunyorgott. De az alapjárat hibátlan volt.

Viszont! Noha az alapjárat megjavult, de a motor elkezdett magasabb fordulatszám-tartományokban rángatni. Nem mindig ugyanúgy csinálja, van, hogy 7000-nél rángat, aztán 8000 fölött elmúlik. Van, hogy már 5000-től rángat, és nem is nagyon pörög tovább. Aztán van, hogy nem rángat. Az okára a kollégával még nem jöttünk rá, de valószínűleg a Renault-trafó mégsem olyan jó, mint hittük. Sőt. Ezzel párhuzamosan egy újabb sajnálatos mellékhatás is jelentkezett: az akksi merül. Nem tudjuk még, hogy mitől, de valszeg nagyobb az áramfelvétele a trafónak, mint kellene. Multiméterrel kimérve ugyanis a többi fogyasztó áramfelvétele és az akksi töltése is normális értékeket mutat. De valamitől mégiscsak merül, és biztos, hogy nem az állásban, mert akkor a motoron az égvilágon semmi sem fogyaszt áramot.

Tetűlassan mászik a csiga

Biztos, ami biztos, Lukács a gyújtás érintkezőit azért megtisztította, és milyen jól tette, mert kicsit össze voltak égve, én pedig kicseréltem a diódahidat, hátha az a ludas, plusz beruháztam egy új Yuasa akksira is (mert akár segít a helyzeten, akár nem, az előző noname akksim már igencsak kukaérett volt). Valamit javult a helyzet, de még mindig nem százas. Szóval mindenképp egy másik trafóval is meg fogunk próbálkozni.

A fogyasztást csak ezután lesz érdemes figyelni. Valószínűsíthetően az ócska Simson-trafó miatt elég sok benzin távozhatott elégetlenül a kipufogón keresztül, aminek köszönhetően a motor 4(!) liternél is többet beszippantott 100 kilométerenként. Ez egy 125-ös négyütemű Hondától - még akkor is, ha immáron 34 éve rója az utakat - enyhén szólva sok. Mivel egy erősebb (14Le) és (hál'Istennek) még karburátoros 125-ösről van szó, fogyasztási versenyt nem fogok vele nyerni, de becsléseim szerint 3-3,5-re fog az érték beállni, ha a gyújtásproblémát végre valahára megoldjuk. 

 ✿  ✿  ✿

A következő posztban arról fogok elmélkedni, hogy tulajdonképpen miért is csinálom ezt az egész Moped blogot. Vigyázat, szubjektív és extra filozofikus tartalom!

✿  ✿  ✿

Ha arra is kíváncsi vagy, a fokozatosság elvét követve hogyan jutottam el a mopedtől a nagymotorig, itt elolvashatod.

ⓜ ⓞ ⓟ ⓔ ⓓ   ⓑ ⓛ ⓞ ⓖ

Ha pedig van olyan mopeded Budapest környékén, amit egy rövid tesztre szívesen kölcsönadnál, akkor ezt kommentben jelezd, és mi örömmel írunk róla. (A felhívást lásd itt.)

Éppen a nagy tankos Zündapp-moped megtekintéséről tartottam hazafelé, amikor a szemem sarkából az út melletti árkádok félhomályában egy fura moped bizonytalan körvonalaira lettem figyelmes. Elsőre olyan Babettaformájúnak tűnt, de lehet, hogy csak azért, mert bármi, amit nem ismerek közelebbről, vagyis nem Puch Maxi, az nekem messziről elsőre Babettaformájúnak tűnik. Szépen félreálltam az XBR-rel, és visszasétáltam a piros csodához. A vázon ez állt: "Fantic Motor". Először a név alapján arra gondoltam, hogy valami kínai vacak lehet, úgyhogy még a fékbetéteket is fölöslegesen koptattam a megállással, de aztán elkezdtem közelebbről szemügyre venni a részleteket, és azt kellett látnom, hogy a motor teljesen egyben van, vagyis kevés az esélye annak, hogy kínai legyen.

"a motor teljesen egyben van, vagyis kevés az esélye annak, hogy kínai legyen"

A múlt héten a Görbe Nórával készített Linda-napi interjút adtuk közre, úgyhogy logikusan adja magát, hogy most közelebbről is szemügyre vegyünk egy Babettát.

A Jawa Babetta Magyarországon még ma is a népszerűbb járművek közé tartozik, bár egy jelentős részük a gyártás megkezdése óta valószínűleg már széthullott és/vagy donorként végezte, a maradék meg gyaníthatóan Budapesten kívül a templom-vegyesbolt-faluház aranyháromszögben édesíti meg gazdájának ráérős mindennapjait. (Mondjuk pont tegnap láttam egy motoros kollégát szürke 210-es Babettán a Nyugatinál, akit ismeretlenül ezúton is üdvözlök.) Blogunk lelkes olvasói talán emlékeznek rá, hogy pár hónapja már napirendre vettünk egy Jawa Idealt. De egy mopedes blog Jawa Babetta nélkül olyan, mint egy Kiszel Tünde-naptár Donatellácska nélkül. Úgyhogy biztos, ami biztos, most Sanyi Babettájának történetét tesszük közzé. (A modell átfogó történetével és technikai specifikációival többek között itt lehet részletesebben megismerkedni, mi ezekre most nem fogunk kitérni.) 

 "Egy mopedes blog Jawa Babetta nélkül olyan, mint egy Kiszel Tünde-naptár Donatellácska nélkül"

Mostanában a Duna World-ön adják ismét a Linda-sorozatot. Sok tekintetben kicsit fura nézni, mert például mindenki mindenhol cigizik, amit ma már nem lehet, a számítógépes programok mágnesszalagról futnak, a főhős pedig egy sárga csehszlovák mopeden közlekedik. Ugye a moped manapság nem nagyon divatos közlekedési eszköz, plusz azóta Csehszlovákia is megszűnt.

(Fotó: Zomborácz Iván/Totalbike.hu)

Általában a negatív karakterek cigiztek, a jók inkább sportoltak. A Linda annyiban mindenképp eltér a ma készülő sorozatoktól, hogy filmre forgott. Akkoriban készültek tévéfilmek, ma nem forgatnak filmszalagra televíziós műsort, kizárólag elektronikus rögzítést használnak. Ez teljesen más világítást, vágást, felvételi módot igényel. A Linda utószinkronizált volt, nem volt eredeti hang, ami azért megdrágította és meghosszította a munkát. A Fotómodell című részben a Margit-hídon Barkasokat látni, sok Wartburgot, és összességében viszonylag kevés volt a jármű, tehát szinte üres a Margit-híd mögöttem, egészen elképesztő.

Mai tesztünk alanyára egy internetes hirdetési oldalon akadtam rá, és nagyon megörültem, mert soha hasonlót nem láttam még. Írtam is gyorsan a hirdetőnek, aki megengedte, hogy megnézzem a motort. Jó lett volna, ha ki is tudom próbálni, de erre sajnos ezúttal nem volt lehetőség. Azért egy kellemesnek ígérkező januári napon elugrottam megnézni.

A Honda Roadpal, más néven NC 50, de készült még néhány altípus belőle, aminek a kódja most nem fontos

A Moped blogon eddig zömmel a nyugati típusokra helyeztük a hangsúlyt, ezért külön megörültem, amikor Kiss Péter, a Magyar Riga Motoros Klub elnöke lehetővé tette számomra, hogy igen nagy becsben tartott Riga 3-as mopedjét megtekintsem és kipróbáljam. 

Bevallom, némi előítélettel érkeztem a helyszínre, amennyiben arra számítottam, hogy egy közel 50 évvel ezelőtti szovjet moped minden porcikája csörögni fog és zörögni, indításkor pedig majd hatalmas kék füstfelhőbe burkolja a tájat, de meglepődve és örömmel konstatáltam, hogy annyi füstje sincs, mint a Puch Maximnak - bár ebben a megfelelő mennyiségű és minőségű 2t-olaj is kétségkívül közrejátszott.

Az első sárhányója az MZ Trophyéra emlékeztet 

A minap újabb potenciális tesztalanyok után kutattam a neten, amikor ráakadtam egy Magyarországon igen ritkának számító Zündappra, mégpedig valamelyik hirdetőoldalon. Felvettem a kapcsolatot a hirdetővel, aki bár nyilván inkább vevők, mint kocabloggerek hívására számított, de azért volt kedves megengedni, hogy a motort személyesen is megtekinthessem. Úgyis szokatlanul enyhe, már-már tavaszias decemberi nap volt, nem okozott gondot, hogy a helyszíni szemle céljából kimotorozzak Csömörre. 

Zündapp moped a december közepi napfényben

A Peugeot 103-as mopeddel régóta szemezek, amolyan titkos favoritként folyamatosan talonban tartom. Mikor Párizsban laktam, volt alkalmam a típust közelebbről is szemügyre venni. Kész szerencse, hogy ott nem csak úgy hobbiból tartják őket, sokuk abszolút napi használatban van, és nem ám csak vidéken, hanem a nem éppen kisvárosias közlekedéséről híres fővárosban, Párizsban is. A Diadalív tövében körözve egy moped nyergében például meglehetősen elveszettnek érzi magát az ember. Ráadásul ez nem is igazi körforgalom: a jobbról, vagyis a sugárutak felől becsatlakozóknak mindig elsőbbségük van a körben haladóval szemben, szóval még a védettség illúziójába sem ringathatjuk magunkat.

"a Diadalív tövében körözve egy moped nyergében például meglehetősen elveszettnek érzi magát az ember"

A 103-as elődje a 102-es és a 101-es volt, de a végtelenül puritán, már robogóblokkos Peugeot Fox, ami mostanság a párizsi pizzafutárok nagy kedvence, szintén a 103-as távoli rokona. 

A típusból olyan sok (egymástól egyébként lényegileg nem sokban különböző) kivitelt hoztak forgalomba, hogy felsorolni is alig lehet, nem meglepő tehát, hogy a tuningolni vágyó franciaországi fiatalok körében is mind a mai napig kedvelt típusnak számít. Az 50 köbcentis kétütemű blokkot gyakran cserélik 70-es Polinire, Malossira vagy Gilardonira, de az idők során ezeknek a kis mopedeknek az észak-afrikai országokban is komoly rajongótáboruk alakult ki, nem véletlenül: ezek az országok - Marokkó, Tunézia és Algéria - ugyanis az 50-es évek közepéig/a 60-as évek elejéig a francia gyarmatbirodalom részét képezték. Egyébként a típust Marokkóban még ma is gyártják.

Ez még a típuselőd, a 102-es, gyakorlatilag gyári állapotban. Párizsban lőttem

A 103-ast több mint 40 éve, 1971-ben mutatták be, és bár az évek során folyamatosan kisebb módosításokon esett át (a 80-as években például megszakítós helyett megbízhatóbb, elektronikus gyújtást kapott), mind a mai napig gyártásban van: Franciaországban jelenleg fekete és fehér színben árulják, és nem csak fix áttételes, de variátoros verzióban is meg lehet venni. A 103-as alapára jelenleg 859 €. 2012-ben hozzávetőlegesen 1700 új Vogue altípus talált gazdára, viszont nem hiszem, hogy Magyarországon momentán bárki is venne ennyiért új mopedet. Ugyanakkor ha hozzávesszük, hogy ez az összeg a franciaországi minimálbérnek alig több, mint a fele, akkor azért már nem csodálkozhatunk azon, hogy a kis Peugeot az ezer sajtok földjén még mindig népszerűnek mondható. Ha itthon mondjuk 40.000 forintért meg lehetne kapni újonnan, már böngészném is a Google Mapsben a legközelebbi Peugeot-kereskedőt.

A nullkilométeres Vogue altípus. Franciaországban a minimálbért feléért ma bárki vehet magának egyet (forrás: www.geopixpic.com)

A kis Peugeot a többi mopedhez képest rendkívül dinamikusnak számít. Nem elég, hogy a műfajban már-már szokatlanul erős, 2 és 3 lóerős motorblokkal is forgalmazták, de ezt még egy egyszerű működésű variátorral is kiegészítették, ami a fordulatszám emelkedésével párhuzamosan az első áttételt növeli. Ha újat vennék, biztos a variátorost választanám. Láttam már ilyet, olyan pofonegyszerű szerkezetnek tűnik, hogy a széthullásától valószínűleg nem kell tartani, és kétségtelenül nem csak a menetdinamikára, de a fogyasztásra is jótékony hatással van. Ne feledjük el, általában 1,5-3 lóerős csattogós lepkékről beszélünk, ahol minden apró trükk, ami a légellenállást csökkenti vagy a blokk szerény teljesítményének jobb kihasználását lehetővé teszi, komoly pozitív változást eredményezhet.

Sajnos a típussal még nem volt szerencsém menni, de nem lennék meglepve, ha a 70-et még eredeti állapotában is, apróbb módosításokkal (nagyobb karburátor, tuning kipufogó) pedig akár a 80-at is megfutná. Mindenesetre beszédes, hogy a 103-asok kilométeróráját gyárilag a ritka kivételektől eltekintve 70-ig, 80-ig vagy 90-ig skálázzák, noha ez a mopedeken a legjobb esetben is csak 60-ig szokás - már ha kap egyáltalán sebességmérőt, ugyanis gyorshajtani a legtöbb mopeddel legfeljebb a 20-as vagy a 30-as táblánál lehet.

"a 103-asok kilométeróráját gyárilag a ritka kivételektől eltekintve 70-ig, 80-ig vagy 90-ig skálázzák"

A kis Peugeot-ból itthon is mindig akad pár eladó példány. Én évek óta tervezgetem, hogy kéne venni egyet, mert nem csak a kerek, hanem a gyakoribb palackorrúdelfin-lámpával is kimondottan tetszik. Mostanság 20-50.000 forintért szoktak a hirdetőoldalakon felbukkanni, de eddig valahogy mindig megvolt máshol a helye a 103-asra fordítható pénznek.

A 103-as - nem is olyan lassan - kezd kultusztárggyá érni. A minap rábukkantam például egy francia srác mai szemmel mókásan old school honlapjára, aki Burkina Fasoban vett egy új Peugeot 103-ast, majd Malin, Guineán, Szenegálon, Gambián, Mauritánián, Marokkón és Spanyolországon keresztül végül eljutott Párizsig - az út során pedig majdnem 12.000 km-t mopedezett. A kalandos útról hevenyészett statisztikát is készített: 7 defektje volt, 10-szer kértek tőle kenőpénzt (3-szor fizetett is), 2-szer borult a motorral, és összesen 22-szer akarták megházasítani. A fotókat országonként külön mappában itt lehet megnézni.

A hosszú túra marokkói etapja (© Vincent Colin, africanmoped.free.fr/)

A mopedes műfaj távolsági világrekordere állítólag egy Walter Muma nevű fickó, aki 1978-ban Torontóból indult, és egy ugyancsak francia gyártmányú Motobécane moped nyergében egészen Alaszkáig jutott el, mindeközben pedig 18 660 km-t tett meg.

Korábban összefoglaló jelleggel már posztoltam arról, hogy mire is jó egy moped, és azt is tudjuk, hogy Budapestről Tihanyig lepöfögni sem lehetetlen, de azt hiszem, a több ezer km-es túráknál semmi sem bizonyítja jobban, hogy egy ilyen minimalista kismotor mennyire praktikus és megbízható tud lenni. Lehet, hogy lassú, büdös, kényelmetlen, és egyelőre mindenki keresztülnéz rajta, de annyira igénytelen konstrukció, hogy hacsak valaki szánt szándékkal nem akarja tönkretenni, 40-50 évet játszva kibír, és lehet, hogy ma még nem annyira menő, de azon vagyunk, hogy ez megváltozzon. Ami pedig a 103-ast illeti, a paraméterek alapján menetdinamikában a gyengébb vagy közepesen erős robogókkal is fel tudja venni a versenyt. 17 collos kerekeivel és klasszikus felfüggesztésével pedig kényelemben egészen biztos győztesként jön ki az összevetésből.

♠  ♠  ♠

UPDATE: A poszt megírása után néhány hónappal vettem magamnak egy 103-ast, amiről bővebben itt olvashattok.

 ⓜ ⓞ ⓟ ⓔ ⓓ   ⓑ ⓛ ⓞ ⓖ

Ha van a birtokodban valamilyen érdekes moped, amit egy rövid tesztre Budapesten vagy környékén szívesen kölcsönadnál, hogy írjunk róla, akkor ezt jelezd kommentben, és felvesszük veled a kapcsolatot. (A felhívást lásd itt.)